A kapukra vonatkozó irodalmat áttekintve úgy tűnik, hogy kevesen és alig vagy egyáltalán nem foglalkoztak a fedett, kötött kapuk szerkezeti sajátosságaival, összeépítésének és felállításának körülményeivel, s ezek mesterségi vonatkozásaival.

Vegyük szemügyre most ilyen szempontok alapján ezt a sok vitára okot adó építményt. A kapuknak alapvető használati és szerkezeti követelményeknek kellett és kell megfelelniük. Az adott helytől és időtől függően kialakult számos típus gyalogbejárónak és kocsibehajtónak épült külön-külön vagy egybeszerkesztve, fedés nélkül vagy tetővel. Ezek lehettek egyszerű leveles, esetleg fedett, kicsi gyalogkapuk,  "uccaajtók", melyeket földbe ásva vagy megtámogatva, talpára állítottak fel. A szekérbejáró a gyalogkapu mellé, vagy távolabb került. Ilyen esetben kapusasokat, sasfákat, kapubálványokat ástak le, és azokra erősítették a deszkázott kapuszárnyakat.

Ezek a gyalog- és kocsibejárók alacsonyak voltak és különösebb merevítést, megtámasztást nem igenyeltek. A szerkezeti megoldás is egyszerű, különbözőképpen megmunkált faanyagból könnyen kivitelezhető volt. Az ilyen kapufajta tekinthető lényegében, ahogy dr. Kós Károly megfogalmazta, a kerítés elmozdítható részének. A kötött, kicsi és nagykapuk azonban jóval bonyolultabbak, olyan ácsszerkezetű önálló építmények, melyeket már aligha tarthatunk mozdítható kerítésszakasznak. A kétosztatú, fedett nagykapuk megépítéséhez több, kifejezetten statikai, szerkesztési ismeretre, mesterségbeli fogasra, tapasztalatra volt szükség.

Helyszíni felmerései nyomán már Szinte Gábor megállapította, hogy a kapuk főbb elemeinek méretei, a teljes és rész- (szelességi, magassági) méretek arányosan összefüggenek és kiszerkeszthetőek.

"... A gyakorlati kivitel olyan aranyokat teremtett, amelyeknek betartása egy sablonra vezet. Kiindulás a kör, a melynek sugara 1 öl. .."

E kör egy négyzetbe rajzolható, melynek minden oldala 2 öl, s ha ezt a kocsibehajtó kaput adó négyzetet 45°-kal elforgatjuk, az kimetszi a könyökök helyét. Anélkül, hogy a szerkesztés módját tovább részleteznénk, ebből következően első lépésként egy olyan sablon elkészítése szükséges, mely tartalmazza az összes lényeges alapméretet. Ezek segítségével az egyes elemek levágása, a kötések helyének kijelölése, kivésése után állítható össze vízszintes helyzetben a kapu. A galambbúgos nagykapu statikai szempontból síkbeli, merevített szerkezet. Merevítőként a szemöldökgerendát -sapkafát, koszorúfát -és a kapulábakat -kapuzábét -összekötő könyökfák -hónaljkötések -szolgálnak. A csapolások, beeresztések és a faszeges rögzítések révén a három kapuláb és a szemöldökgerenda kapcsolata sarokmerev, ezért kötött a kapu. Csak így, az egyes elemek biztonságos összekötése révén lehet az összeszerelt kaput torzulásmentesen a helyére támogatni vagy emelni. Éppen ezért feltételezhető, hogy túl sok, kötés nélküli nagykaput nem állítottak, hiszen kellő merevítés hiányában mar a felállítás közben könnyen sérülhettek, a helyükön pedig rövidebb ideig tűrték a természeti és a használat közbeni igénybevételt. A könyökfa tehát szerkezeti és formai szempontb61 egyaránt jellegzetes és szükséges része a fedett, kötött nagykapuknak. Ez a szerkezeti elem, kötési mód jó1 ismert és használatos a különböző torony-, állvány-, fedélszerkezetek, tehát az alapvetően ácsszerkezetek esetében meg ma is. Egyrészt merevíti a kapcsoland6 elemeket, másrészt a fesztávok csökkentése révén a szemöldökgerenda, vagy más esetekben a talp-, szelemengerenda teherbírását növeli.

A kapukat főleg jó minőségű cserefából, tölgyfából, ritkábban fenyőfából készítettek. A kapulábak vastagabban, megmunkálatlanul hagyott alsó végei kerültek jó melyre a földbe, s ez a kedvezőbb súlyeloszlás miatt állékonyabbá tette a kapukat. Udvarhelyszeki, sóvidéki kapufaragók beszelik a kapuállításról:

"... Fekszik a földön a kapu, s egyetlen szakembernek, az ácsnak az irányításával elhelyezkednek, főleg a koszorúfa, kontyfa mentén. Onnan kell emelni ...mikor aztán az ácsmester vezényel: hó-rukk, he-rupp! - egyet-egyet emelnek, s amikor olyan magasságig emelik, a karmagasságon felül, akkor támaszokat tesznek, hogy vissza ne zuhanjon, ha esetleg megcsúsznék valami. Azt a támaszt addig bennebb teszik, s emelik addig, amíg függőleges helyzetbe kerül a kapu. ... A régi, hagyományos állítás úgy vót, hogy... egy méter kellett hogy legyen a hossza a csutaknak a fődbe. Összeszerelődött a fődön, s akkor embererővel a lyukakba belecsúsztatva állították fel. Rudakkal kikötötték, ahogy megkapta az egyensúlyt, s akkor kezdték elföldelni. .."

Az így helyére támogatott szerkezetre rakták fel a tetőszéket, vagy a fedett galambbúgot, valamint a két vagy három rácsos, lécezett kapuszárnyat. A fedés az esővíz, a hó korhasztó hatása ellen védi a faanyagot, míg a kapura nehezed6 szélterhek miatt a nyílószárnyak felső részükön áttörtek. A galambbúggal vagy anélkül kialakított, két végén kontyolt tetőkre zsindely-, drányica-, esetleg "facserép-", később néhol égetett, agyag cserépfedés került. A régebb sövényből font ajtó- és kapuszárnyakat vesszővel vagy kötélgúzzsal rögzítették a kapulábakhoz. Később már cser-, tölgy-, bükk-, fenyő- deszkabó1 készítették a hevederezett, tömör ajtószárnyat és az előbb egy, majd később két, alul deszkás, felül léces nagykapuszárnyat. A kétszárnyú nagykapu elterjedését követően szinte kizárólag a kovácsoltvas hevedereket, pántokat, sarokvasakat alkalmaztak, a korábbi kevésbé tartós facsapok, perselyek, fahevederek helyett. Meg kell említenünk a kapuk még egy fontos részét: a különféle, sok helyen ma is használatos fazárakat, melyeket oly nagy leleménnyel készítettek a faragókedvű székely emberek. A kapu jelentős tartozéka volt az "életnek". Gondoskodtak a fennmaradásáról, hiszen a korabeli leltárokból az is kiderül, hogy gyakran javították, s ha a kapulábak alsó végei elkorhadtak, akkor azokat levágták és "ráklábakkal" pótolták, sőt a felhasznált faanyagot a nagyobb időtállóság érdekében egyes helyeken trágyalében áztatva tartósították.

A fedett, kötött kapu egy tiszta ácsszerkezetű építmény, amint ez az előbbiekből is kiderül. Ennélfogva rokonságát is az alkotó mesterség, más hasonló tulajdonságokkal rendelkező, épített szerkezetei között kell keresnünk. Kialakulásuk szempontjából nem valószinű a B. Nagy Margit által megfogalmazott, az egyszerű leveles kapuktól származtatás ténye, olyan természetes kapcsolat, vagyis egy időrendbeli fejlődési sor megléte, melynek elején a leveles, s a végén a fedett, kötött nagykaput tálalnánk: bizonyára egyidejűleg léteztek az említett kaputípusok, illetve azok területenkénti változatai, kapcsolódva a korabeli társadalom hierarchiájának megfelelő rétegekhez, esetleg népcsoportokhoz. Valószínűleg mindenik típusnak megvan az önálló előtörténete, természetesen nem zárva ki az egymásra hatás lehetőségeit. Ezt látszik megerősíteni az is, amit a kortárs kapuállítók, mesterek elmondanak egyes újabb keletű kapukról: 

"Olyan kapu, amelyik a népi stílustól idegen, elég van. összevissza tarkabarkázzák, minden apró-cseprő dologgal cicomázzák, de nem az a masszív faragás. Hat azoknak jó, mert azt mondják, tarkabarka díszítés van rajta, jó sok minden van rajta. ..."

 Silány kapukat azelőtt is készítettek. A szerkezetileg hiányos, helytelen, nem ácsmesterek, esetleg kontárok által összerótt kapuutánzatok nem tekinthetők külön típusoknak. A nagykapuk kialakulásában az olyan jellegűek, mint a kötés nélkül valók nem egyes fejlődési fokozatot jelentenek, hanem jobb esetben félresikerült próbálkozások. Idézzük ismét az egyik udvarhelyszéki kapufaragót:

"A kapu három főrészből áll. Esősorban ugye, az oszlopok, második sorban az összekötő, úgy nevezzük, kontyfa, a harmadik főrész pedig a hónaljkötések. Ezek képezik, mondjuk a fő témát. Erre osztán jönnek a nyílók reá s a fedélzet, a tető.. ."

Ilyenek tehát a ma is álló "székelykapuk". A Szabó T. Attila áltaI közölt levéltári forrásokból ugyanilyennek ismerjük meg a XVII.-XVIII, sz.-i udvarházak előtt álló nagykapukat is.

".. .1636: Az sövényfalui udvarház elsőben bemenvén vagyon nagy öreg festett három temérdek oszlopokon álló kötött galambbúgos kapuja zsindelyes, mely kapunak deszkázatját mostan építgették. .."

A százhúsz-egynehány településen álló XVII-XVIII. sz.-i udvarház-kapu meglétét bizonyító történeti forrásanyagot feldolgozva már mintegy évtizeddel ezelőtt Szab6 T. Attila így nyilatkozott:

". ..Az udvarház-kaput nehéz volna az egyszerű, kétosztású leveleskaputól kiindulva eredeztetnünk akkor, amikor történeti adataink sorában a fogarasföldi Kucsulátáról 1632-bol eddig legrégebbi ismert egyik udvarház-kapu szűkszavú, majd utána az udvarhelyszéki Siménfalva 1636-beli egyik udvarház-kapujának valamivel részletezőbb leírása már a legfejlettebb két egységből álló, zsindelyfedeles, galambbúgos kaputípust állítja elénk.

Sajnos nincsen meg jóval későbbről sem az erdélyi jobbagy- és zsellértelkek kapuiról szóló leírás, meg kevésbé ábrázolás. ..így csak bizonytalankodva kockáztathatjuk meg azt a feltevést, hogy népi környezetben a fejlődés talán valóban úgy indulhatott meg, és az egyszerűbb típusok kialakulásának fokán úgy folyhatott le, ahogy azt B. Nagy Margit megrajzolta, a népi galambbúgos. ..kapuforma kialakulásába azonban minden valószínűséggel belejátszhatott a középkori varkapuktól aligha függetleníthető főúri-nemesi udvarház-kapuban önként kínálkozó minta, illetőleg a tőle kisugárzó hatás is."

Térjünk vissza azonban az ácsmesterséget érintő, mar felvetett gondolatokhoz. Ez a mesterség bizonyosan egyidős a magának, a földfelszínre házat, hajlékot, fedelet epitő emberrel. A ház funkciójának fokozatos differenciálódásával, a reprezentatívabb, közösségi célú épületek emelése iránti igények növekedésével együtt gyarapodtak az adott kornak megfelelő tudományos, technikai ismeretek, melyek többek között az építőmesterség fejlődését is elősegítették. Sokat tudunk az ókor, a középkor építő-, kőfaragómestereiről, akik szerkesztési ismereteiket a geometriára alapozták, s munkáik során a különböző a szerkezetek állékonyságára vonatkoz6 bőséges tapasztalataik révén egyre biztosabb, hatékonyabb építő gyakorlatra tettek szert. Ezek ismeretét, s mesterségbeli fogasaikban való alkalmazását nem tagadhatjuk meg a korabeli ácsoktól sem. Különösen nem, ha az első, történeti forrásokban is említett galambbúgos nagykapukkal rokon olyan emlékekre gondolunk; mint a karpát-medencei faépítészet, ácsmesterség XVII-XVIII. sz.-i egyik csúcsteljesítményeként értékelhető fa haranglábak. Emellett nem szabad elfelejtkeznünk a lenyűgöző, monumentális, néhol még álló gótikus, barokk fa fedelszerkezetekrő1 sem. Ismerjük a gótika korában épített várak kaputornyainak gyalog- és kocsibejáróit, melyek mind használati, mind formai szempontból hasonlóak a fedett, kötött kapukhoz. Az egykori várábrázolásokon is felfedezhetünk hasonló formájú, néhol építmény alatti átjárást biztosító, másutt szabadon álló, fedett, kötött fakapukat. Nem lehet véletlen, hogy éppen a Békés megyei ajtósi családból származó Albrecht Dürer művein láthatunk ilyen kapukat. Magyarországon a tatárjárás után IV. Béla rendeleteire kezdődött meg a kővárak építése. A korábban emelt faerődítmények, "palánkok", továbbá a késő középkori kővárakhoz épített elővárak, "huszárvárak" is bírtak kapukkal- valószínűleg hasonló kötött felépítésűekkel -, s ha ezek egy-egy esetben, védelmi okokból egy kapuépítmény vagy torony földszintjén keresztüli átjárást tettek lehetővé, akkor szerkezetileg a fedett kapukhoz hasonló bejáratok adódtak. Ezek későbbi leszármazottainak tarthatjuk a sziléziai XVIII. sz.-i, telekhatáron álló gazdasági épület áthajtóját számos, Bulgária egyes településein előforduló házkapukkal egyetemben. Az előbbiekben már tárgyalt könyökfának itt nemcsak merevítő, hanem fesztávcsökkentő szerepe is van, s a kötött kapuk lezárásának sokszögre szerkeszthet6 íve, melyet néhány kutató erőltetettnek tartott, egyszerűen a hónaljkötések helyének gyakorlatias megválasztásából következik. Nehezen eldönthető, hogy mikor épülhettek az "első" fedett, kötött kapuk. Annyi az eddig leírtakból is kitűnik, hogy a készítésükhöz szükséges mesterségbeli tudás már a XIII. század elején is adott lehetett.