"B" mint "beth", azaz nyír: december 24-január 20.

A nyírfa (Betula) Európa-szerte honos, mégis inkább észak jellegzetes fája. Ősi finnugor eredetű, "vessző sarj" (1. nyírfa seprű) jelentésű magyar neve "nyirkos" szavunkkal mutat rokonságot. (Nyirkos, vizenyős helyen nő. Nyír-előtagú helyneveinket: Nyírség, Nyírbátor stb.)

A fa vízhatlan papírszerű kérgét csónakborításra, edény, ruha készítésére használták. Balzsamával gyógyítottak, megsebzett kérgéből folyó édes nedvét frissen és erjesztve itták (nyírvíz, virics). Első a mássalhangzók és a téli napfordulóval kezdődő év "fahónapjainak" sorában.

Számos nép körében az újrakezdés jelképe és az újévi megtisztulás eszköze. Egykor Európa-szerte nyírfavesszőnyalábbal seprűzték ki a gonoszt a megszállottakból, űzték ki az óév szellemét, akit Nyugat-Európában az ökörszem jelképezett. Frazer és Graves írja le a szokást, melynek keretében a máskor nagy becsben álló és védelmet élvező madárkát karácsony éjjelén vagy a december 26-i István napján nyírfaágakkal űzte a falvak népe.
E szokás ma is élő honi párhuzama az aprószentek-napi vesszőzés (december 28-án): a néphit szerint így tisztul meg ember, állat az év során a benne felgyülemlett rossztól. A vesszőzés legényavató, termékenységvarázsló szokás is volt, hiszen a műveletnek erotikus jelentése is van.

A Kalevala utasítása:
"neveld vesszővel az asszonyt,
tanítgasd nyírfaággal!"
(XXIV. 239-40)
igencsak kétértelmű (vö. az ókorban gyökeredző húsvéti népszokással, a lánykorbácsolással).
A nyírfa főszerepet játszott a szibériai sámánizmusban. A burját sámán beavatásakor és újévkor rituális fürdőt vesz, melynek során nyírfaágakkal csapkodja a testét (a nyírfavesszőzés a finn és orosz szaunázásnak is elmaradhatatlan része). Nyírfaágakkal hajtja ki a sámán az áldozati ló teteméből a lelket, a fehér nyírfa képviseli a szertartásokon az égbe vezető lajtorját, a tejútvilágfát. Egy jurák szamojéd mítosz szerint akkor ér véget egy világkorszak és kezdődik egy új, amikor a 7 ágú és 7 gyökerű világnyírfa hetedik gyökere is elkorhad, a fa kidől, s tövéből vér-, majd tűz-, végül vízözön árasztja el a világot.

Nyírfavesszőnyalábot (fasces) vittek a vállukon a római consulokat kísérő lictorok, a consulok január 1-jei beiktatásakor. A consult 12 lictor kísérte, együtt tehát 13-an voltak, akárcsak az év fa-hónapjai. A római példa is jelzi, hogy a nyírfa nem időponthoz, hanem általában a kezdéshez kapcsolódott. I. e. 153-ig ui. a consulbeiktatás és a consuli év első napja  még március idusa és a tavaszpont körüli időre esett.

Hasonlóképpen, a régi Angliában május 1-jén, a nyár első napján színes rongyokkal díszített nyírfát támasztottak a lóistálló ajtajának, védelmül a boszorkányok ellen: a napszámosok és mátkáik még a múlt században is törvényes házasoknak tekintették magukat , ha ilyenkor együtt átugrottak egy küszöb felett tartott nyírfaseprűn. A svédek a nyír rügyfakadásával egyidejűleg láttak a kenyérgabona vetéséhez.

A háromszéki székely fiatalság valamelyik tavaszi ünnepen ének és tánc kíséretében csapolja meg a nyírfákat:
"Édös virics foj a fából,
Jere ki rózsám a házból: . . ."
Lombos nyírág mind a mai napig a csíksomlyói pünkösdök Máriát jelképező "búcsúága".

Fa.lap.hu | Szokás.lap.hu | Néprajz.lap.hu